A posztot egy poszt (Párkovács blog) ihlette. Posztomban kék színkiemeléssel és dőlt betűvel jeleztem az idézetet a követhetőség érdekében, de a teljes posztot is linkelem. Fair play.
https://parkovacs.blog.hu/2018/09/26/te_mikor_hagyod_abba_a_tarskeresest
Kezdjük !
Tudom, hogy a társkeresés sokaknak annyira hiányzik, mint harminckét púp a hátukra. Pedig a társkeresés nem is annyira nehéz, pláne nem olyan bonyolult, mint amilyennek elsőre tűnik. Azt tapasztaltam az elmúlt években, hogy azok az ügyfeleim találták meg gyorsan a társukat, akik csapatták a ritmus. Akik csak félgőzzel nyomultak, na ők szenvedtek is rendesen, de ha volt erejük kitartani, akkor mégis csak révbe értek. Ha pedig valaki ment a feje után, és nem tett keresztbe két fűszálat sem, na ők még ma is egyedülállók.
Csapatták a ritmust ???
Egy film jutott az eszembe. A lovakat lelövik, ugye? Ahol a kezdeti élvezetes tánc véres vergődéssé válik. Embertelen küzdelemmé a díjért. A poszt azt sugallja, hogy ki kell tartani a végsőkig, le kell futni a maratont. Habár ez se jó hasonlat, mert a maraton az durván 42,195 kilométer és ha lefutotta az ember meg lehet állni. Ott a cél. Be lehet osztani az erőt. De a társkeresés esetében nem tudhatod, hogy mikor? Hogy meddig kell kitartani ?
De menjünk egy lépéssel visszább. A posztoló szerint, ha kellő ideig bírod, meg lesz a párod ! Mintha „kellő ideig keresed, megtalálod a szemüvegedet.” Nem azt se biztos, hogy megtalálod. Kivéve, ha van több is és az egyiket keresed, mindegy melyiket, csak láss vele. De itt emberekről van szó. És nincs rá garancia, hogy Társat találsz, ha eléggé keresel. Az vagy jön vagy nem. Ha keresel egy olyan szemüveget, amivel látsz, akkor megtalálsz valamit. Emberek esetében valakit, aki megfelel nagyjából annak, amivel tudsz élni. Aki társra vágyik az tűt keres a szalmakazalban. A lottó 5-öst se nyered meg, ha elég szelvényt vásárolsz. Lutri. Mázli. Nem megígérhető. Nem kiszámítható. Ebből a szempontból nem hatékonyabb az NIRL az IRL-nél.
Az igazi kérdés, hogy mi fog megállítani? Az első meg nem válaszolt levél? Az első gyorsan rövidre zárt ismerkedés? Az első visszautasítás, amikor randira hívod? Az első pocsék randi? A második? A harmadik? A tizedik? A századik? Igen, századik! Volt olyan ügyfelem, akivel elkezdtünk dolgozni, és az első 1600 (ezerhatszáz!) elküldött levélre vagy nem jött válasz, vagy visszautasítás volt. Ott kellett a lelket tartani benne rendesen! De utána valami megváltozott! Mi mindent ugyan úgy csináltunk, mint korábban, de elkezdtek jönni a válaszok, majd következtek szépen sorba a randik! Te kitartottál volna eddig?
1600 levél ???
Hát, akit csak kérdeztem, beleértve magamat is, lábrázást kap ettől. Ha látom, hogy random terített formalevélről van szó, meg se nézem az adatlapot. Mert ilyen módszerrel csak az próbálkozik, aki teljesen kétségbeesett és tulajdonképpen mindegy ki az, csak legyen már valaki. Ez leplezhetetlen ebben a nagyságrendben. Csak úgy lehet címezni, fogalmazni, hogy kiderül. Ilyeneket láttam: Kedves Hölgy ! Kedves Társkereső ! Vagy nuku megszólítás: Én tényleg a páromat keresem, szándékaim komolyak ! Megtetszettél ! Ja, meg még másik több száz, ezer nő, ugyanennyire.
Valószínűleg a nagy számok törvénye alapján valaki csak horogra akad. De, hogy abból mi sül ki ???
Arról nem beszélve, hogy olyan munkakör, hogy hivatásos, főállású társkereső nincs. Idővel sem lehet bírni ! Általában az ember dolgozik, és hacsak nem teljesen magányos, akkor van élete. Halllllóó ! Ez minimum egy mellékállás.
Igen, tudom, hogy milyen vacak érzés, amikor Te folytatnád az ismerkedést, talán bele is szerettél egy kicsit, de ő rövidre zárja az egészet! Ami talán még rosszabb, ha eltűnik! De fel kell állni innen is, bármennyire is fáj. Leporolod magad, és mész tovább! Ha nem így teszel, akkor a fájdalom talán örökké veled marad, és egyre nehezebb és nehezebb lesz újra nekiállni, újra nekikezdeni.
Nem szeretem azt a felfogást, hogy örüljünk annak, hogyha nemet mondott a másik. Ez nem valami szánalmas biztosítós MLM, hanem az életed, és a szíved, a lelked a tét! Igen, lehet, hogy nem találkozol vele többet, de mi van akkor, ha úgy érzed, hogy ő volt az igazi, akit mindig is kerestél? Akkor elenged, és hagyod elvonulni, vagy elkezdesz küzdeni érte? Nem arról beszélek, hogy légy idióta zaklató, aki ellen majd a Rendőrségnek kell fellépnie, mert ha ilyen vagyok, akkor keresd meg egy ilyen biztosítós cuccot, mert ott úgy tudod kiélni a benned élő zaklatót, hogy még pénzt is fogsz vele keresni. Én sokkal inkább arra gondolok, hogy mennyire tudod elfogadni a helyzetet, majd a magad javára fordítani… Mindezt úgy, hogy van olyan, hogy az a legjobb mindenkinek, ha szó nélkül tovább mentek!
Ezzel még egyet is értenék, csak hogy épp a mennyiséggel van a baj. A való életben nem kapjuk ilyen töményen a kudarcot. Az emberi psziché úgy van kitalálva, hogy ha túl sok fájdalmat kap, akkor tompulni kezd, és tompul, és tompul. Aminek a vége egy katatón, pszichotikus állapot. Szóval jó tanács a jó tanács, csak nem igen kivitelezhető. Küzdeni érte ? Na, de miért is ? Valamiért, ami épp elkezdődött, alig látunk belőle valamit. Ezen a ponton még legfeljebb beleképzelünk dolgokat a kapcsolat kezdeménybe. Küzdeni, ha a másik nem akarja igazán, öngyilkos vállalkozás. Igen, el kell engedni, az rendben is van.
A társkeresés pont az a terület, ahol fel kell tudni ismerni az arányokat! Ahol érteni, és érezni kell, hogy mikor mi a sok, és mikor mi a kevés! Nem könnyű, és persze ez az, amit nem fogsz megtanulni az iskolában. Merni kell felvállalni a sérüléseket, azt, hogy pocsékul fogod érezni magad, ha túltoltad, és elutasít, de meg kell találni a határokat, és meg kell tanulni felismerni a határokat. A baráti tanácsokkal éppen az a legnagyobb baj, hogyha ő ismeri a saját határait, attól még nem fogja tudni, hogy ezek nálad hol vannak. Mert ahány ember, annyi történet, annyi lehetőség, és annyi kőfal, ami mögé bebújunk, mert meg akarjuk védeni magunkat.
Felismerni az arányokat ?
Kiváló tanács ! Bárcsak sikerülne ezt tanítani ! De majdnem kivitelezhetetlen. A magyar társadalom jelenlegi mentális állapota tragikus. Vajon mi lenne az eredménye egy kérdőívnek arról a kérdésről, hogy tudja-e mit jelen, hogy meghúzni a határokat és még inkább felismerni a másik határait ?! Az arctalan gyűlölködés terepe a társkeresés. Szemezgettem ide korábbi írásaimban.
Idővel még a mentálisan többé kevésbé ép ember viselkedése is óhatatlanul torzul, pláne, ha naponta erőlteti bele magát egy fárasztó munkarendbe, meló után levelezés, randi. Indulatosabb vagy épp ellenkezőleg fásultabb lesz vagy rámenősebb vagy visszahúzódóbb, és így tovább.
Nem tartozik szorosan a témához, de említést érdemel a felvetés, hogy a barátok ismerik-e a határainkat ? Nekem a véleményem, hogy kellene. A barát, ha tényleg az ismer annyira, hogy pontosan tudnia kell a határaimat.
Ha Te vagy az, akinek hatására leomlanak a kőfalak, akkor csak arra kell odafigyelned, hogy egy-egy nagyobb lehulló darab ne hogy agyonüssön. Addig pedig próbálgasd a szárnyaidat! Ha pedig megsérül, elfáradsz, elfárad a lelked, belefáradsz az egészbe, akkor ülj le, és ha kell sajnáld magad egy órán át. De már az óra elején tudd, hogy 60 perc múlva újra csatasorba kell állnod, ha meg akarod találni a párod, és nem akarsz évekig vacakolni.
Csatasorba állni ????
Az elejét nem igazán értem….
De a macska rúgja meg, emberek vagyunk, nem gépek ! Nem lehet egy gombbal szabályozni a sebességet, fájdalom tűrő képességet, derűt, jó kedvet ! Nem ! Még a hivatásos katonák is elfáradnak kiégnek vagy megháborodnak. Hát még az egyszerű népek…
A fájdalom és a visszautasítás nem lesz sem több, sem kevesebb, maximum koncentráltabb. De legalább túl leszel rajta!
Ez matematikai képtelenség. Normál tempónál, a való életben kb. egy-két ilyen fájó-bántó kapcsolati szituáció következik be egy év alatt. A társkeresőn bátran számolhatunk havi egy-kettővel. Koncentráltan, igaz.
___________________________________________________________________________________________
Álljon itt az én személyes tapasztalatom és véleményem, úgy. kb. 3 év után (ebben voltak kapcsolatok, amikor szüneteltem).
Én próbáltam csapatni. 2 hónap után besokalltam. Nagyjából 60 órát telefonáltam. 10 emberrel randiztam, az kb. 50 óra. Abszurd. Már nem bírom folytatni. Képtelen vagyok még egy ember történetét meghallgatni, a sajátomat ismételni. Az emberi agy és lélek befogadó képessége véges, egy nem normális mértékű és időtávú erőltetett menet kiégeti és elmegy a kedve az élettől is. A netes ismerkedés pont abban különbözik, a valóditól, hogy erőltetett, mesterséges. Nem normál tempóban történnek a dolgok. Egy emberi fogásokból álló all inclusive. Kényszerít a kínálat a kóstolásra. Ez eredmény gyomorrontás ! Pláne hogy magunkat is hajszoljuk, hogy legyen már vége, hadd hagyjam már abba, hadd találjam meg a párom és hagyhassam már itt végre ezt az őrületet !
Ha épp pont nem mértékkel és tartózkodással csináljuk, akkor kerülünk a párkereső intenzívre. Már ha van még hely. 
A Méregkeverő
