Kedvenc vendégírónk, Tomhardynészonja újabb posztját adta nekünk ajándékba, köszönjük neki :)
Bodor Diát egyszerű, de nagyon jólelkű asszonyként ismerte mindenki. Férje 1990 karácsonyán hagyta el őt, valamint két leánygyermeküket egy butikosnő miatt. Dia nem szomorkodott sokáig, mert tudta, a lányok előtt erősnek kell mutatnia magát. Hétvégenként takarítást vállalt magánházaknál, és igyekezett spórolni. Volt, hogy hónap vége felé egy héten keresztül vegetás vízben főtt cérnametéltet ebédelt. Mindig addig ügyeskedett, míg a gyerekeinek táplálóbb étel nem jutott, de sosem kért kölcsön. Időközben hivatalosan is elvált asszony lett. Kemény fából faragták, a lányai pedig ott segítettek neki, ahol csak tudtak. Úgy éldegéltek hárman, abban a Havanna lakótelepen lévő kis kétszobásban, mint az icipici lencsi lány meg az anyukája, a régi gyerekdalban. Telt-múlt az idő, a lányok szépen férjhez mentek, Dia pedig kisebb lakásba költözött. Úgy tűnt, végre kicsit hátradőlhet, várhatja az unokák érkezését. Néha erős fejfájás gyötörte, de sosem panaszkodott. Ám mikor lágyékánál furcsa, zsibbadásszerű érzés jelentkezett, elment kivizsgáltatni magát. Derült égből villámcsapásként érte háziorvosa diagnózisa: Dia egy igen ritka, halálos kimenetelű betegségben szenved. Magyarországon rajta kívül mindössze csak két ilyen esetről tudtak, az egyik 1966-ban Balmazújvárosban, a másik 1988-ban Kecskeméten lett regisztrálva. Némi utánjárás után kiderült, hogy csupán egy új nyerges szerelvény áráért, egy Amerikából rendelhető gyógyszer nyújtana segítséget. Dia életében először, orvosa segítségével próbált meg támogatást szerezni a gyógyszerre. Sikertelenül. Dia, aki egész életében tisztességesen dolgozott, adózott, és a lányai születésén kívül nem volt kórházban, hirtelen az egészségügy karmai közé került. Először egy ágyat kellett bevinnie otthonról, mert a kórháznak akkor már csak lószőr pokrócai voltak az ápoltak földön fekve történő elhelyezésére. Lányai utána szakadatlanul hordták be neki a szükséges holmikat, fiókos szekrényt, evőeszközöket, ebédet, gyógyszereket, kötszereket. Dia étvágya azonban eltűnt, megkérte, hogy ne hozzanak be neki ennivalókat. Jóformán csak a kórház által szűkmarkúan kiporciózott háztartási kekszen, üres kamillateán élt. Egyik délután ott sertepertélt ágya körül Magdika, a takarítónő. Félénken megsimogatta Dia karját, és halkan kérdezte: ”Diácska, elvehetem az egyik csomag kekszet? Látom, hogy 2 napja nem tetszik hozzájuk nyúlni, és este megint hoznak. Én meg csak az egyik csomagocskát hazavinném, és meglenne 2 napi vacsorám.”
Diát ekkor olyan erővel öntötte el a harag, mint a Niagara-vízesés. Karjából kitépte az infúziót. Felpattant az ágyról, és az összes kekszet a takarítónőnek adta. Dühösen magára rángatta az utcai ruháját, kirobogott a nővérpulthoz. Kérte, hogy azonnal adják ki a zárójelentését, aláírja, aztán elköszön, mert dolga van. A nővér persze csitítani próbálta, hogy ez nem így megy, meg nem úgy van. Dia azonban hátat fordított, és menet közben ordította vissza: ”Akkor küldjék ki postán, ha nagyon akarják, nekem úgyis mindegy!” Meg sem állt a Parlamentig. Hiába erősködött, hogy ő Bodor Dia, és nem akar semmi rosszat, csak beszélni a miniszter urakkal, mert ez egyszerűen tarthatatlan: nem engedték be. Diát ez nem hatotta meg, eltökélte hogy nem távozik. Elkezdett üvölteni az utcán, öklét rázta, dühös könnyek szántották az arcát. Először csak egy fiatal pár csatlakozott hozzá, később egy csapat egyetemista, utána sorban jöttek ki a tv-stábok. Este 7 órára olyan tömeg sorakozott fel Bodor Dia mögé, mint szilveszter éjszakáján a Times Squaren. 8 órakor a megvadult embermassza egyszerre kiabálta: ”Bodor Diát elnöknek, Bodor Diát elnöknek!” Két izmos férfi magasba emelte Diát, aki rekedten próbálta sorolni a sérelmeit, kéréseit. Azonnal kezébe nyomtak egy hangszórót. Dia diadalittasan harsogta:
-megbecsülést, emberi fizetést az embereknek! (a tömeg őrjöngve helyeselt)
-támogatást a rászorulóknak! (a tömeg őrjöngve éljenzett)
-tiszta, felszerelt kórházakat! (a tömeg őrjöngve helyeselt)
-tiszta, normális iskolákat! (a tömeg őrjöngve helyeselt)
-a stadionokat alakítsuk át olcsó lakásokkal körbevett parkokká! (a tömeg őrjöngve éljenzett)
-a felesleges pénzszórás, utazgatások helyett normális tömegközlekedést! (a tömeg konfettit, szerpentint szórt, szinte egy emberként sikított)
Mindenki Bodor Dia mögé állt, az összes rendvédelmi szervvel, katonasággal együtt. Dia másnap új kormányt alakított, az alatta lakó özv. Fenyvesi Júlia lett a tanácsadója. A leváltott kormány tagjai további intézkedésig, a felcsúti stadion mellékhelyiségének radiátorához láncolva várták sorsukat. A “nemzet Lölőjét” vegyes tüzelésű ipari kazánok felfűtésre tanították be, mert úgy gondolták, mégiscsak több hasznát veszik így, mint a radiátor mellett candy crushozva. Eleinte sokat piszkálták, szívatták hogy menjen el az alkatrész raktárba reszelőzsírért, körvinkliért vagy racsnis kalapácsért. De később egészen megbarátkoztak vele, mikor csomó vicces sztorit megosztott a "kis Hitlerről". Bodor Dia betegsége nyomtalanul eltűnt, mert annyi dolga lett az asszonynak, hogy a káros sejtek táplálására nem maradt a szervezetében egy csepp energia sem. Az ép sejtek pedig akkora adrenalin löketet kaptak, hogy teljesen megújultak. Harmadik munkanapján egy futár érkezett, és A4-es méretű borítékot nyújtott át. Dia gyorsan kibontotta, és az első sor elolvasása után kacagva adta tovább tanácsadójának.
- nem hiszed Juli, de a kórház kiküldte ide a zárójelentésemet.
5 percig jókat nevetgéltek ezen, aztán Dia felvette a kimenős kosztümjét, és indultak is a Sárkány Centerbe, mert megérkezett az első 6 konténer ruha az állami gondozásban lévő gyerekek számára. Eredetileg az összeg valami máltai cseresznyebefőtt import egyeztetős kiutazásra volt előjegyezve, 3 fő, magánrepülővel, all inclusive ellátással. Bár Bodor Dia egyszerű, de nagyon jólelkű asszony volt, úgy húzta át a tervezetet, hogy a signetta felkarcolta a politúrozott asztalt.
Tomhardynészonja
