Az előző részek tartalmából: jelenkorunk női szerepei feletti merengéseimben megtaláltam a Farkasnőt, és a Ribancot (ami nem feltétlenül önálló kategória, belátom) és gyűjtő kategóriaként (a kategória csak munkafogalom) az egyéb femfajtákat. Ez utóbbi egyikének példázására olvashattuk Tamara barátnőm őszinte vallomását. És a reakciókat is, amelyek roppant tanulságosak voltak.
A ketrec jelkép, érdekes hely. Egyfelől rabság, mert elzár a külvilágtól, másfelől biztonság, mert megvéd annak veszélyeitől és biztonságot ad. Leszámítva a szadista skandináv krimiket, a ketrecben ellátják a bezártat, gondoskodnak róla és általában azért zárnak oda élőlényt, mert nem akarják, hogy elmenjen és ne jöjjön vissza.
A ketrecet a való világunkba helyezve is elmondhatjuk, hogy érzéseink ambivalensek, mert nem olyan rossz jól látható határok közt és nem örökös készenléti állapotban létezni, hogy mikor mire kell reagálni nagy büdös világban, de nem is olyan jó, hogy a ketrecből nem biztos, hogy akkor léphetünk ki amikor akarunk, még akkor se, ha az ajtó elvileg nyitva van.
Az emberek egy része szeret ketrecben élni, ideiglenesen vagy örökre, még ha nem is mindig ugyanabban a ketrecben. Ez lenne a házasság (az egyszerűség kedvéért, de beleértve a papír nélküli tartós, életvitelszerűen egyháztartásban éléssel járó kapcsolatokat is). Még mindig van egy olyan társadalmi kényszer, hogy oda illik eljutni, de ez már csökkenőben van. Az Y generáció már körbe fogja röhögni, ha jósolhatok. De van és valamilyen mértékben a körberöhögés mellett is fenn fog maradni, mert az emberek egy részének ketrec iránti vágya mindig meglesz. És ezzel jelentem nincs is semmi baj. Önmagában. Csak hát ugye vagy végigcsinálja az ember kifulladásig, akkor is ha már csak keret a ketrec vagy kilép, vagy kisurran az elvileg kulcsra nem zárt ajtón, majd visszasurran. Minden emberi igény egyedi, ez axióma. Vannak, akiknek egyszerűen csodálatosan egyszerűen megy, szépen nyugodtan eltengetik életüket, különösebb vágyak és ambíciók nélkül. Ettől stabil a kapcsolat. Tartok tőle azonban, hogy ezekből a kapcsolatokból egyre kevesebb marad, mert a kísértés már nem a spájzban van. Minden elérhető, kipróbálható és lecserélhető. Ez egy komoly kihívás. Mindig eltűnődöm, hogy ha nem lenne kísértés, lehetőség, vajon tudná-e az ember úgy alakítani az életét, elviselni az életet ugyanazon másik oldalán. Még azt is feltéve, hogy jól választott. Nekem hihetetlennek tűnik, de attól még van biztos néhány ritka eset.
Vágyak és ambíciók, na igen ezekkel van a baj.
Emlékszem, hogy úgy 20 éve, anyám korosztályú hölggyel mentünk látogatni a katonasághoz, ő a fiát, én a szívszerelmemet. Mondott valamit az úton ami, a mai napig a fülembe cseng. Azt mondta: megmondom én neked szívem miért ez a sok válás. A háború után örültünk, hogy lyuk van a fenekünkön, vállat vállnak vetve küzdöttünk a mindennapi betevőért, a fedélért a fejünk felett, hogy etessük, ruházzuk a gyereket. Hírből se ismertük az unalmat, mindig volt tenni való. Mikor lett és miért váltunk volna el, volt is nekünk időn, hogy akár gondolkodjunk ilyesmin ? A kapcsolati etika és a valóság így aztán jellemzően egyensúlyban volt.
Milyen ambíciója vagy vágya lehetett az embernek akkor ? Maximum, hogy néha kialudja magát vagy megnézzen egy meccset vagy filmet. Teszem hozzá azt is, hogy egy emberöltőn át a társadalmi környezet változása csekélymértékű volt és az is lassú. Durván, lett vonalas telefon mindenkinek és színes tv, legfeljebb még csempész faszappan és milkacsoki.
Na de most ? Elvárás az ambíció, tény a vágy keltés, ott van minden fórumon. Ezen is elmerengtem, minden szempontból, de jelen esetben házassági szempontból, hogy ha nem lenne ennyire egyszerű, nem lenne ekkora kínálat mennyivel lenne stabilabb egy házasság. Vajon a vágy az ösztön mindig is megvolt, a kisördög sose aludt ? Reális elvárás-e a vágyak ösztönök elfojtása és akár egyetlen partnerrel leélni egy teljes életet kb. 60 évet ?
Nem kétséges, hogy a netes kísértés is közrejátszik, de attól még a kérdés kérdés marad. Elég lenne pusztán a hűségre apellálni és azt mondani, hogy a félrelépő esküszegő alávaló. Vajon nem hibás a megcsalt fél is, hogy mit sem tud, akar tudni a másik valós vágyairól ? Vagy a félrelépő fél, évtizedes házasságban is tud rejtőzködni ? De még nagyobb kérdés, hogy, ha a megcsaló fél/felek tabula rasa-t csinálnának, színt vallanának és mondjuk ezzel két, gyermekes család bomlana fel, az új kapcsolat kitartana ? Jobban mint az előző ? Vagy épp úgy elhalna a vágy idővel, mert olyan a természete ? Mert törvény, hogy amit már birtoklunk, arra nem vágyunk.
Jómagam furcsa viszonyban vagyok a hűséggel. Nem kérek belőle. Ha valami nem működik minden szempontból, akkor azt szépen fel kell számolni. És tovább lépni. Aztán meglátjuk. De ez én vagyok.
Tagadhatatlan, hogy egy súlyos etikai kérdés mindenképp itt figyel, még pedig az, hogy ha akit megcsalnak, tudna erről, akkor dönthetne úgy ő is hogy kilép. De vajon ez, számításba véve, hogy ezek a dolgok már 40 felett valamikor történnek, jó lenne ? Vagy nagyobb fájdalmat és veszteséget jelentene, mint a kétségkívül etikátlan és lelkileg frusztráló helyzet fenntartása ?
Nem tudom.
Én csak annyit mondok, ne ítélj, hogy ne ítéltess !
Nea
Az utolsó 100 komment: