(Vendégposzt riposzt.)
Az meg mi ? Hányszor mondtuk ki, hogy nincs igazi életem ? És elképzeljük, milyen lenne az igazi élet, amelynek minden napja érne valamit, minden napjának lenne tartalma, tanúsága, izgalma (?). Hányszor érezzük azt, hogy üresben telnek az évek, elmegy mellettünk az élet és nem éltünk ? Óh, én se vagyok ártatlan nekem is hányszor, de hányszor jutott eszembe….De így van ez ?
Veszettül vágyunk valamire, megálmodjuk hogyan lenne tökéletes. Hát persze, egy társsal, akivel megoszthatnánk jót, rosszat. Keressük, kajtatjuk, reménykedünk, csalódunk, megint belevágunk, végül apátiába süllyedünk. Magunkat vádoljuk, másokat hibáztatunk. Keményedünk. Aztán megtaláljuk. És egy darabig úgy érezzük, hogy ez most az igazi élet…aztán meg úgy, hogy épp attól vagyunk elvágva. Végtelen körforgás. Biztosból a bizonytalanba, a kötésből a szabadságba. Ez is egy táguló végtelen.
De tényleg fogy az időnk ? Mert bénák vagyunk és nem tudunk dönteni, megállapodni időben ? Így lenne, ha a világ racionális hely lenne, de nem az.
Vagy egyszerűen csak ez az „igazi élet”. Meggyőződésem, hogy csak úgy túlélhető, ha megtanulunk magunk egyedül létezni és nem várjuk mástól a teljességet. (Szándékosan kerülöm a megosztó boldogság fogalom használatát.) Meg kell tanulni az ici-pici jó dolgokat látni és értékelni. És türelemmel várni, ha már ismerjük magunkat annyira, hogy legalább meg tudjuk fogalmazni, hogy mire, kire van szükségünk. És elfogadjuk végre, hogy a Társra nincs bérlet, nem jár alanyi jogon egyik a másik után és hiábavaló keresni. Majd jön, ha jön. Sajnos már nem emlékszem az íróra, spanyol volt az biztos, ő írta, hogy az élet nagy misztériuma, hogy nem tudjuk, hogy a következő pillanatban ki fordul be a sarkon.
Az időt SE lehet megerőszakolni. Pontosabban elvileg lehet, de abból mi fogunk rosszul kijönni.
„Az ember egyik legfontosabb képessége s egyben, sajnos, a legritkább is: várni tudni. Türelemmel várni egy levélre, egy találkozásra, egy jó kapcsolatra, az enyhülést hozó holnapra. A telt szív nyitott kapujában bizalommal várakozni. Egészen addig várni, amíg reményünk kitart. Az ún. "birkatürelem" azonban már nem erény - hanem önleépítés. A mérték - ez a kulcsa mindennek" (Jókai Anna).
"Abban a világban, ahol most élünk, ahol egyre nehezebb a megélhetés, és ahol annyiféle hatás ér, ott nagyon meg kell dolgozni azért, hogy el tudjuk érni a másik embernek a lelkét" (Jókai Anna).
Ennek kapcsán elgondolkodtam, hogy ez az elmagányosodás, atomizálódás teljesen új keletű-e? Szerintem csak annyiban, hogy jobban látszik és talán intenzívebb. Intenzívebb azért, mert annak ellenére érzékeljük erőteljesen, hogy elvileg sokkal több lehetőségünk lenne kapcsolatokat létesíteni vagy akár társat találni a rendelkezésre álló technikai lehetőségek segítségével. Igen ám, de ezzel a kudarcok és félelmek garmadáját is magunkra rántjuk. Vajon régen tehát jobb volt ? Nem hiszem. Pusztán a létezésért folytatott küzdelem és a kőbevésett keretek, mint a házasság látszat stabilitást mutatott. Többet törődünk azzal, hogy jól érezzük magunkat egy tartalmas kapcsolatban, de párhuzamosan jobban is frusztrálódunk ennek hiányától. Lehet, hogy túlzottan fókuszba került, mert biznisz, mert unaloműző. A konvencionális keretek hiányában sokkal jobban érezzük az érzelmi alapú kapcsolatok instabilitását. Én picit átfogalmaznám az írónő sorait: a másik ember lelkének eléréséért mindig is nagyon meg kellett (volna) dolgozni, csak ez sokáig nem sokakat érdekelt, és sajnos most, amikor már erre építenénk a stabilitásunkat, valóban nehezültek a körülmények. Mert valóban annyi hatás ér minket, annyi információ, kihívás, kísértés, hogy ember legyen a talpán, aki megtartja a derekát ebben a viharban és megérti, hogy ez csak látszat. Csak több a színész és nagyobb a színpad, de a darab még mindig ugyanaz.
Lucretia Borgia
Az utolsó 100 komment: