Vendégposzt Csetitől, fogadjátok szeretettel:

Ültem a teraszon. Végre csönd. Most először a nap folyamán. Este fél 10 van. Holnap hétfő, ovi, suli, délután fejlesztő foglalkozások... Megint hétfő. Az előbb is az volt.

Hajtom a kereket. De legalább van miért.(?) Néha olyan céltalannak, értelmetlennek és jelentéktelennek tűnik. Igen, itt vannak ők. Feladatom van, fel kell nevelnem őket. Aztán pár év... és ők is ugyanúgy hajtják tovább a maguk kerekét. Munka, kapcsolatok, család, talán válás, aztán újabb kapcsolat, vagy nem. Ki tudja. Aztán elmúlik minden.

Teljes nihil. Belegondolok hogy még van cirka 40 évem, vagy több. És ezt akár egyedül is eltölthetem. LEHET, hogy egyedül töltöm el. Ahelyett, hogy fognám valaki kezét, a vállára hajtanám a fejem. Megosztanám a nevetést. Az üresnél is üresebbnek érzem magam. Nem fáj. Egyszerűen olyan mint a fekete lyuk. Vagy a táguló végtelen. Képtelen vagyok befogadni. Értem, hogy fennáll ez a lehetőség, statisztikai adatok alapján... Vagy ha csak körbenézek. Mégis...

Körbenézek. Sok magányos kis katona. Van aki még nem jött rá... Azt hiszi minden idő az övé. Mert szép. Vagy gazdag. Vagy kapott egy akkora pofont hogy évek óta cseng tőle a füle. Mert leragadtak a múltban, és nem gondolnak a jövőre. És lassan, nagyon lassan megkérgesednek, bezárnak, ahelyett hogy nyitnának. Hallgatják a maguk kis bakelitlemezét, ahol mindig ugyanazon a helyen ugrik egyet a tű.

Csak egy karnyújtásnyira van. „Gyere, gyere velem. Megmutatom milyen együtt kacagni, milyen úgy ébredni hogy szeretlek. Hagy mutassam meg hogy van ÉLET! Igazi élet.”

Csak egy karnyújtásnyira van, de nem érem el. Láthatatlan falat húzott közénk, mely félelemből és a múlt csalódásaiból épül fel, s melyet csak ő tudna lebontani. „Képtelen vagyok” – mondja. „De ne menj el.” Maradok és várok. De nem tudom meddig.

Az a rohadt fal! Néha üvöltenék. Nem látod??? Erre vágytál mindig... És én meg tudom neked adni. Meg akarom neked adni. De befogom a szám, újra és újra. Vannak dolgok, amik erőszakkal és követeléssel nem mennek. Hit kéne. És bátorság.

Eltelik 30 év. A sok magányos kis katonát megtörte az élet. Alázatot tanultak. A gőg elpárolgott, és már hinnének, remélnének, újrakezdenék... Csak idejük nincs már. Vége van.

Ülök a teraszon. Mint a táguló végtelen... Nem tudom felfogni.

Csetlekbotlok